VISSZA A FÕOLDALRA
························································································································································
ELÕZETES SZAVAK · FOTOTIPOLÓGIA · FOTÓKONZERVÁLÁS
························································································································································
DIREKTPOZITÍVEK · NEGATÍVOK ·  POZITÍV ELJÁRÁSOK
························································································································································
MÉRETEK · KÉMIA és TÖRTÉNETI MAGYAR-MAGYAR SZÓTÁR

TALBOTÍPIA - POZITÍV

Kalotípia, sópapír pozitív; calotype print, Talbotype print, salted paper print (ang.); Salzpapier, Kalotypie, Talbotypie (ném.). A név a görög kalos = gyönyörű szóból eredeztethető.

William Henry Fox Talbot 1839. január 25-én jelentette be találmányát a Royal Societynek írott levelében. Bár már 1834-ben elkezdte a kísérleteket, csak 1841-ben szabadalmaztatta.

1841–1857 között volt általános. A fényképezés első évtizedében gyakorlatilag ez volt az egyetlen eljárás, amely papírképet eredményezett.

William Henry Fox Talbot.

Ezüstklorid érzékenyítésű sópapír, kötőanyaga nincs, a képet ezüst (és aranyszínezés esetén az ezüsthöz kötött arany) alkotja. 1847 után vezették be az aranyszínezést, de csak az 1850-es években lett általánossá. Az 1850-es évek eleje után készített sópapírok biztos, hogy valamilyen módon külön is enyvezettek. E művelet célja az volt, hogy a papír felületén egy nagyon vékony réteg képződjön, amely megakadályozza, hogy az érzékenyítő oldat túl mélyre hatoljon a papír rostjai közé, s így rontsa a kép kontrasztosságát. Sokféle enyvező anyagot használtak, pl. keményítőt, zselatint, kazeint, tejsavót és ír moszatot. Az enyvezés olyan vékonyan fedte csak a papír felszínét, hogy nem képezett külön réteget. Ezért a kép mindig a papír szerkezetét mutatja és matt felületű. Ránézésre nem lehet megmondani, hogy milyen fajta enyvezést alkalmaztak. Támpontot adhat a meghatározásnál, hogy a papír enyvezettsége némileg befolyásolja a kép színét. A keményítővel enyvezett (starch-sized) papír barnás tónusú képet eredményezett, míg a zselatinnal enyvezett papír inkább vöröses árnyalatot adott.

Az első negatív-pozitív eljárás, a ma használt legtöbb fotográfiai eljárás őse. Klórezüst kimásolópapír. Ránézetre általában matt, tónusa a téglavöröstől a barnákon keresztül a bíbor-feketéig terjed, vékony papírhordozón található, a kép és hordozó azonos felületű, a képes oldal és a papír hátulja hasonló faktúrájú. A papírhordozó viszonylag vékony. Kötőanyaga nincs. Gyakran színezett, átfestett, igen gyakran megtévesztésig hasonlít a kisméretű akvarellhez vagy temperaképhez. Amennyiben a képet papírnegatívról másolták rá, a papír szerkezetének, rostjainak átmásolása következtében kissé életlen. A kollódiumos negatívokról készült képekhez viszonyítva részletgazdagsága kisebb. Nagyító alatt láthatóak a papírrostok és az ezüstszemcsék, amelyek részben a papír felületén, részben a rostok között helyezkednek el.

A fényrajz (photogenic drawing), a sópapír és a talbotípia pozitív között több különbség is van. A fényrajzhoz használt papírt Talbot híg sóoldaton úsztatta, megszárította, tömény ezüstnitrát oldaton való úsztatással érzékenyítette, valamely fényt át nem eresztő tárggyal együtt a napfényen exponálta, majd tömény sóoldatban fixálta (kiklórozta). Ha üveg- vagy más negatívról másolták rá a képet, s nátriumtioszulfátban fixálták, esetleg utána aranyszínezték, akkor sópapír pozitívval van dolgunk, nem talbotípia pozitívval. Csak a talbotípia negatívról készült sópapír másolatot nevezhetjük talbotípiának!

vörösvérlúgsó oldatra kihalványul (vissza lehet hívni). Viszonylag kis érzékenysége miatt a talbotípia kezdetben hosszú expozíciót igényelt, ez visszahatott témaválasztására is. Franciaországban és Angliában volt a legnépszerűbb, német nyelvterületeken kevésbé, Amerikában pedig alig művelték. Főleg tájképek, épületfotók készítésére használták, de portrék is maradtak fenn. Finom részleteket nem nagyon tudott visszaadni, ezzel szemben a nagy foltokat, átfogó képelemeket nagyon szépen mutatta. Gyakran albumokba ragasztották vagy bepaszpartuzták őket, de könyvekbe ragasztott illusztrációként is ismeretesek. A nedves eljárás és az albumin megjelenése szinte teljesen kiszorította a gyakorlatból.

Jó minőségű levélpapírt 2–5 percig 100 ccm desztillált vízben oldott 4 g nátriumkloridban áztatunk, majd megszárítjuk. Érzékenyíteni 100 ccm desztillált vízben 15 g ezüstnitrát oldat és galluszsav keverékén való 2–5 perces úsztatással lehet. (A hátoldalra ne kerüljön ezüstnitrát, az előoldalon viszont nem lehet légbuborék.) Sötétben szárítjuk (félnedves állapotáig), majd másolókeretben exponáljuk, amit másolás közben ellenőrizhetünk. Sárgásból indulva lilás, majd sötét csokoládébarna színt kell elérni, a másolást ekkor fejezhetjük be. Ecet- és galluszsavas ezüstnitrát fürdőben hívjuk (az ecetsav fékező hatású, gátolja a nem exponálódott ezüsthalogenid redukálódását), majd mosás után fixáljuk és aranyszínezzük. Ezután újabb mosás, szárítás, esetleges utólagos színezés, majd installálás következik. Ez az alapeljárás az idők során számtalan módosításon ment keresztül. A talbotípia tehát fizikailag előhívott ezüstkép, a kép redukció útján jön létre.

Az általam látott legkisebb kép 4,3x6 cm, míg a legnagyobb meghaladta a 30x40 cm-t. Természetesen ettől eltérő méretek is létezhetnek.

1843 k–1860 k. Szilágyi Gábor egy kevéssé megbízható forrásra hivatkozva leírja, hogy 1843-ban a pesti Tigris szállóban „megjelent három angol... akik a londoni Talbot találmányát, a papirosképek mikénti készítését ismertették".

Kramolin Alajos gyógyszerész a talbotípia egy módosított változatát készítette kramolinotípia néven 1847 körül, Budán. Tiedge János (Pest) több talbotípiát készített, legismertebb színezett talbotípiája Vörösmarty Mihályt ábrázolja. Újházy Ferenc festő is bizonyíthatóan készített itthon talbotípiát. br. Abrachamovits Ferenc (Pozsony, 1853-tól), Apor Károly (Marosvásárhely, 1850 k.), Budai Károly (Kolozsvár), Heidenhaus (Pest, 1850 k.), Kozics Ede (Pozsony, 1850), Palatin Gergely (Pannonhalma, 1875 k.), Róth Imre (Kassa, 1850), Skopáll József (Győr, 1850-től), Strelisky Lipót (Pest), Szathmári Pap Károly (első talbotíp képét 1848-ban készítette Bukarestben), id. Veress Ferenc (Kolozsvár, 1853–54), Zeyk Miklós (Nagyenyed, 1848 előtt).

Az edinburgh-i temető egy sírkövén a következő felirat áll: Artem photographicam per cursum nimium breven summa coluit laude (A fényképezés művészetét rövid működése alatt igen nagy dicsőséggel művelte). A Marosvásárhelyről Skóciába került Szabó Ivánt rejti e sírhalom, akinek talbotípiáit dicséri az angol szakirodalom. 1860-ban az Erdélyi Naptár (Girokuti P. Ferenc szerkesztésében) így ír róla: „Szabó Iván M.-Vásárhelyi hazánkfia mint photograf, nagy hírt vívott ki magának Skóciában, az edinburgi lapok igen dicsérik a kiállításban közszemlére ki tett képeit. A Nord Britisch szerint bajos meghatározni, ki igényelheti az első helyet, ő-e, vagy Glaudel, avagy Rogger. A lapok különösen azért magasztalják, mert gyöngéd báj ömlik el nő képei arcain." Szabó Iván ugyanabban a városban, ugyanakkor dolgozott, mint a talbotípia egyik legnagyobb mestere, David Octavius Hill.

A pozitív eljárások közül egyike a legritkábbaknak és legértékesebbeknek. Amennyiben a talbotíp negatívval együtt marad meg, értéke többszöröződik. A portrénál (hacsak nem közismert a személy) általában többet ér egy csendélet, egy tájkép, vagy bármiféle eseményen készült fotó. Minél koraibb, nagyobb, annál értékesebb, feltéve ha jó állapotban őrződött meg. Természetesen további értéknövelő tényező, ha a szerző ismert, neves fényképész.

A legtöbb talbotíp pozitív még a megfelelő mosás, fixálás, színezés jelentőségének felismerése előtt készült, ezért gyakori köztük a foltos, elhalványodott kópia. (Csökkent a denzitásuk, a kontrasztjaik elhalványultak, elszíneződtek.) Elsősorban a szélektől befelé induló halványodással kell számolnunk. Gyakran látható a korabeli retus nyoma, mert az nem fakult együtt a képpel. A papír felülete könnyen károsodhat, megkophat, mivel a képet alkotó ezüstszemcsék a rostok felületén is megtapadtak. Lehetőség szerint eredeti kópiát egyáltalán ne állítsunk ki, még időszaki kiállításon sem, ha mégis, akkor olyan letakart installációban, amelyet a látogató csak a szemlélés idejére lebbent fel, majd ismét letakarja a képet. Szigorúan betartandó a max. 50 lux fényerejű megvilágítás, az UV fólia használata. Fakszimile másolatok készítésével kiválthatjuk az állandó kiállításokból. Felülete radírszivaccsal óvatosan, szárazon tisztítható.

Veress Ferenc: A positív képekről. Fényképészeti Lapok, 1883. 3. 45–48. o.; Szeghalmi Gyula: Amatőr fényképészek könyve. Gyoma, 1906. 8. o.; dr. Vajda Pál: William Henry Fox Talbot (1800–1877). Fotó, 1977. 9. 403–414. o.; Silber und Salz. Zur Frühzeit der Photographie im deutschen Sprachgebiet 1839–1860. Heidelberg, 1989.; W. H. Fox Talbot: The Pencil of Nature. London, 1844. (Magyarul: A természet irónja. Budapest, HOGYF Editio, 1994); Julie Lawson: Szabó Iván, a Hungarian Photograph in Scotland. In: Kathleen Collins (szerk.): Shadow and substance. Essays on the History of Photography in Honor of Heinz K. Henisch. Edinburgh, The Amorphous Institute Press, 1990. 17–21. o.; Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. Budapest, 1996.

---