|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
WOODBURYTÍPIA |
|
|
| Névvariánsok: |
Dombornyomat, Woodburynyomat, stannotípia; Woodburytype, Woodbury print, photoglypty (ang.); Woodburytypie, Woodbury Druck, Fotoreliefdruck, Reliefdruck (ném.) |
|
|
| Nyilvánosságra hozás idõpontja: |
1865. |
|
|
| Használata: |
Szélesebb körben 1875 után terjedt el. Az 1900-as évek legelejéig használták, elsősorban könyvek, folyóiratok illusztrálására, műnyomatok készítésére. 1879-ben stannotípia néven maga Woodbury fejlesztette tovább eljárását, ólomtömb helyett ónfóliát használva. |
|
|
| Felfedezője: |
Walter Bentley Woodbury. |
|
|
| Anyaga: |
Papír, zselatinos festék. |
|
|
| Jellegzetességei: |
Mélynyomásos fotómechanikai sokszorosító eljárás. Ez adta a fotómechanikai úton előállított másolatok közül a legtökéletesebbet, mind élesség, mind árnyalatterjedelem tekintetében. Nehezen különböztethető meg a pigmentnyomattól, szénképtől, bár erősebb a reliefhatása, mint azoknak. Mivel tiszta fehérek nehezen érhetőek el, inkább fedett képeket választottak sokszorosításra. Nincs raszter és a világos részeken nagyítóval felismerhető a papír struktúrája. Színe elvileg bármilyen lehet, de gyakori a vörösesbarna, barnásfekete, fekete nyomat. Két évtizeden keresztül őrizte népszerűségét, elsősorban beragasztott műmellékletekhez, igényes könyvekben, sokszorosított albumokban használták. A francia A. Goupil kiadó 1876-tól ezzel az eljárással jelentette meg Kortársak galériája című portrésorozatát több kötetben, ebből őriz egy hibátlan példányt a Magyar Fotográfiai Múzeum. Az eljárást csak azok használhatták, akik a licencet is megvásárolták. (Pl. Goupil, Boussod, Valadon, Braun, Lemercier Franciaországban, Carbutt az USA-ban, s természetesen a Woodbury Permanent Photographic Printing Company, ahol az 1880-as években naponta 30.000 kép készült 8 ember munkájával, akik egyenként 7 sajtót működtettek.) Németországban, Ausztriában, ahol a fénynyomás igen fejlett volt, kevéssé terjedt el. Azért szorult ki a használatból, mert nem lehetett vele szövegközi ábrákat nyomni. A képeket ugyanis a zselatin száradása után körbe kellett vágni, hogy a préselés során kinyomódott felesleges zselatint eltávolítsák, tehát minden képet külön kartonra kellett ragasztani. (Ha nincs installálva, akkor is jellemző rá a fehér képszél hiánya.) Az egyre emelkedő példányszámú könyvek, lapok igényeihez képest a századforduló után lassúnak is bizonyult. Hátránya volt az is, hogy nem lehetett tetszőleges méretben készíteni, bár a nyomatok szépsége a ma legkorszerűbb nyomási eljárásokkal is állja a versenyt. |
|
|
| A készítés módja: |
Kollódiumfóliára zselatint vittek fel, majd bikromáttal érzékenyítették. A hátoldal felől, negatívon keresztül megvilágították, majd meleg vízben kimosták a nem cserződött zselatint. Így relief keletkezett olymódon, hogy a sötétebb részeken vastagabb, a világos részeken érezhetően vékonyabb volt a zselatin. Timsófürdőben tovább keményítették, cserzték. A fóliát ezután leválasztották az üvegről, egy fényezett acéllapra helyezték, majd egy nagy hidraulikus sajtón 4 tonna/négyzetcentiméter nyomással ólomtömbbe préselték. Ezt a mélynyomó formát enyhén bezsírozták, s kiöntötték meleg, festékes zselatinnal. Erre préselték rá kéziprésben a papírt, ami felvette a formából a festéket, mely így a papírfelületből természetesen kiemelkedett (relief). A kész képeket még krómtimsóval cserezték. A kész nyomatok széleit meg kellett vágni, mivel a felesleges zselatin a széleken kinyomódott, s külön kellett felragasztani a végső kartonra. Nem lehetett tehát margóval nyomni, mint a heliogravürt, fénynyomatot. Továbbfejlesztett, módosított változata volt a stannotípia, ahol diáról készítették a fordított reliefet (a csúcsfények emelkedtek ki), ezt a reliefet összepréselték egy vékony ónfóliával, ami felvette a zselatinrelief negatív formáját. A továbbiakban, a zselatinos festékkel hasonlóan jártak el, mint a woodburytípiánál. Bár ahhoz képest egyszerűsített eljárás volt, üzletileg mégsem lett sikeres, hamar feledésbe merült. |
|
|
| Méretei: |
Nagysága általában nem érte el (vagy csak ritkán) a 28,2x36,2 cm-t. Igaz, hogy Goupil csinált 30x40, Carbutt 40x50 cm-es woodburytípiákat is, de ezekhez külöleges méretű prés kellett. |
|
|
| Magyarországi használata: |
Amikor Rudolf főherceg feleségül vette Stefániát, az egész Monarchiát elárasztották a woodbury eljárással készült portréik, melyeket Belgiumban készítettek. Veress Ferenc, az 1867-ben Erzsébet királynénak ajándékozott erdélyi albumában egy képet ezzel az eljárással készített. Személyesen ismerte Woodburyt, haláláról a Fényképészeti Lapokban is megemlékezett, s Álomképek című szépirodalmi munkájában is szerepeltette. |
|
|
| Gyakorisága, értéke: |
Woodbury adatai szerint minden nyomólemezről 6–800 levonat készül, s minden zselatinreliefről 20 nyomólemez nyerhető, így elvileg 12.000 másolat nyerhető minden reliefről. A gyakorlatban azonban egy reliefről csak 5–6 egyenletesen jó minőségű ólomlemezt lehetett nyerni. 1866-ban óránként 120 másolatot tudtak készíteni. A századfordulóig nagy mennyiségben állítottak elő woodburytípiát fotókról és fotó alapján készült műnyomatokról, így ma sem ritka, csak meghatározása problémás, a hozzá nem értők fotóként kezelik. |
|
|
| Konzerválási feladatok: |
Igen tartós, nehezen halványuló kép. A zselatin a sötét képrészeken, ahol a legvastagabb, gyakran megrepedezik. Ha nincs felragasztva, hajlamos a pöndörödésre. A karton vagy installáció, amire felragasztották, megőrzendő. |
|
|
| Irodalom: |
Veress
Ferenc: Néhány tollvonás a fényképészetről. Magyar Polgár, 1883. 132.,
133., 134., 135. o.; |
|
|
| Internet: |
--- |
|
 |
|
 |
|
|
VISSZA A FÕOLDALRA